Közel a jog halála hazánkban, vagy már elvégeztetett? Van-e még valóban megbízható őrző testülete az alkotmányosságnak? Annak kapcsán is érdemes vizsgálódnunk, hogy meddig tartható fenn a népirtás büntetésére kitalált, de demokratikus államok több évtizedes történelmében többszörösen használhatatlannak bizonyult jogi szabályozás és ítélkezési gyakorlat. Vagy a XXI. században már érdemben nem tiltandó a népirtás? Embert ölni bárhogy büntetendő, népet irtani viszont csak a szándékosság bizonyíthatóságával, és csak akkor, ha valamely kisebbség ellen (nemzeti, etnikai, faji vagy vallási csoport teljes vagy részleges kiirtása céljából) folytatják? A többség talán nem is érdemel védelmet? Színt kellene vallani végre!
Előbb az Országos Választási Bizottság, majd az Alkotmánybíróság (AB) is elutasította azt a népszavazási kezdeményezést, amelynek célja a népirtás következetes tiltása, büntetése volt.
Vajon ki válaszolt volna nemmel a következő kérdésre: „Akarja-e Ön, hogy a szándék bizonyíthatóságának hiányában is soha el nem évülő népirtásnak minősüljenek, és ehhez mérten büntetendők legyenek mindazon tettek és intézkedések, amelyek az emberek bármilyen csoportjának tagjai számára a népirtást büntetni rendelő hatályos jogszabályokban felsorolt következményeket okozzák?”
Kinek jobb, hogy erre nem mondhat igent a nép?
Az OVB-nek az AB által is hivatkozottan, azaz az elutasítás helybenhagyásához méltányoltan, egyetlen érve maradt: A kezdeményezésben használt megfogalmazás olyan szövevényes és bonyolult, amely kizárja, hogy a választópolgárok számára egyértelműen értelmezhető legyen.
A népirtás céljából a jelen korban alkalmazott jól fedett bűncselekmények, valamint azok bőséges eszköztára is olyan szövevényes és bonyolult, hogy a nép éppen emiatt, sokszor nem képes időben észlelni az ellene folyó népirtást.
Bár a választópolgárok túlnyomó többsége meggyőződésem szerint képes lett volna egyértelműen értelmezni az OVB és az AB számára olyan szövevényesnek és bonyolultnak tűnő mondatot is, amelyet szerintük, jogvégzett kollegáikon kívüli egyszerű halandó meg sem érthet, az egyébként általános iskolákban is oktatott vonatkozó mellékmondatos szerkezet megszüntetésével, megpróbálom a magas hatóságok kényes ízlését is kiszolgálni.
Bár egyet nem értek velük, a cél elérése érdekében mindent megteszek.
Újból kezdeményeztem a népszavazást az azonos érdemi tartalmú, de még egyszerűbb szerkezetű kérdés benyújtásával: „Akarja-e Ön, hogy a szándék bizonyíthatóságának hiányában is soha el nem évülő népirtásnak minősüljenek, és ehhez mérten büntetendők legyenek az emberek bármilyen csoportjának tagjai ellen elkövetett, a népirtást büntetni rendelő hatályos jogszabályokban felsorolt következményeket okozó tettek és intézkedések?”
Ennek megértési képességét talán az említett hatóságok is kinézik a nép egyszerű fiaiból, lányaiból. Persze, csak ha nincsenek más gátló szempontok is a háttérben…
Mivel a népirtás kérdése a hazánkban ma a népet veszélyeztető egészségpolitikai intézkedések által lehetséges közvetlen halálokozáson kívül más szempontokból is nemzetbiztonsági jelentőséggel bír (pusztulással fenyegető életfeltételek létrehozása, a nép súlyos lelki terhelése útján a születések csökkentése révén elérhető népességcsökkenés stb.), a manipulációs érvelés alkotmánybírósági véleményben való alkalmazása kapcsán a jog halála okkal felvethető.
Az AB eljárásainál még az OVB is átláthatóbb annak ellenére, hogy utóbbit igen komoly okokkal érték jogi alapú támadások. Ha más miatt nem is, az ülések nyilvánossága és azok közérdekű adatokat tartalmazó jegyzőkönyveinek utólagos elérhetősége szempontjából az OVB akár minta is lehetne az AB számára.
Különösen fontos lenne az átláthatóság az olyan ügyekben, amelyek a népszuverenitás szinte egyedüli maradék biztosítékával, a parlamenti pártok által egyébként már utólag korlátozott népszavazási joggal vannak összefüggésben.
Az átláthatóság hiánya erősíti azokat az indokolt felvetéseket, amelyek szerint rendkívül kérdéses, vajon az Alkotmányban vannak-e valóban érvényesíthető alkotmányos garanciák a mindenkori parlamenti pártok törvényellenes túlhatalma ellen.
Nem védhető, hogy az AB nyilvánosan elérhető, világhálós felületein ellenőrizhetetlen, mit is tartalmaznak ténylegesen a népszavazási kezdeményezések OVB általi elutasítása ellen benyújtott kifogások. Így az AB tetszése szerint kiválogathatja, hogy saját, felülvizsgáló határozatának indokoló részében egy kifogás mely jogi érveit szerepelteti, vagy hallgatja el.
Nehezen elképzelhető, hogy vannak még az alkotmányjogban tájékozott és egyúttal a közjó iránt elkötelezett szakemberek, akik nem tartják a demokráciával összeférhetetlennek, sőt, annak meglétét is kérdésessé tevő szabályozásnak, hogy hazánkban minden, feladata szerint lényeges alkotmányos garanciális testület tagjait, valamint az ezek ellenőrzésére hivatottakat is (mint az OVB-t és az Alkotmánybíróságot) a mindenkori parlamenti pártok választják meg.
Nem lehet nem észrevenni azt se, hogy minden esetben, amikor az említett pártok ráhatása némileg meggyengülni látszik az egyébként általuk létrehozott, tehát erős kritikával, elvi alapon akár komisszár-testületeknek is nevezhető grémiumok felett, a pártok bekeményítenek, és szabotálják a jogosan függetlenedni vágyó testületek tagságának kiegészítését, vagy akár elnökének megválasztását is.
Hosszan sorolhatók a jogállamiságot megalázó példák akár az OVB, az Állami Számvevőszék (ÁSZ), az Országos Rádió és Televízió Testület (ORTT), az Alkotmánybíróság, de akár a Magyar Köztársaság államfőjének megválasztása kapcsán is.
A parlamenti pártokra és politikai közéletünk színvonalára nézve történelmileg a leginkább szégyenletesek éppen a jelenlegi államfő megválasztásának körülményei voltak.
Budapest, 2010-01-26
Pós Péter, az ABOSZ elnöke
Kapcsolódó linkek
