CímlapBelépés/Reg.KilépésÉszrevételekTartalomjegyzékLinkajánlóEmail

Honnan ered Ukrajna, kik az ukránok?
Dátum: 2014. September 12. Friday, 22:03 Szerző: akac

Külföld
Ukrajna (mint demarkációs képzõdmény)

A név

Mielõtt tollat ragadok, alaposan utánanézek bizonyos adatoknak, nehogy abba a hibába essek, hogy nem vagyok tényszerû. Ha ugyanis kiderül, hogy a leírtak közül valami nem állja meg a helyét, számolnom kell azzal, hogy az egész írásom tartalmát megkérdõjelezik, igazságtartalmát teljes egészében elvetik



 

Ezt elkerülendõ, napok óta nyomozok egy Ukrajnának nevezett ország, és annak lakossága után.

A történelem adataiban turkálva, számos ismert és kevésbé tudott kifejezéssel találkozhatunk, ami a jelenlegi Ukrajna történelmével függ össze. A különféle leírások diplomatikusan úgy fogalmaznak, hogy a jelenlegi Ukrajna területén ez és ez történt. Egy-egy nép történelmének leírásakor olyan kifejezésekkel találkozhatunk, hogy megtámadták, leigázták, szétszakították, függetlenségét elnyerte, vagy éppen visszaszerezte, de érdekes, hogy jelen esetben ezek a kifejezések nem Ukrajnával kapcsolatban hangzanak el, hanem diplomatikusan a jelenlegi Ukrajna területével összefüggésben (tehát más népekkel kapcsolatban) kerülnek említésre.

Akkor valóban mi az az Ukrajna, ki az ukrán?

A nyelvészet szerint a krajna vidéket jelent, az „U” pedig egy fosztóképzõ. Ezt pedig nem érdemes magyarra fordítani, mert nem kerülünk közelebb a megoldáshoz.

Ukrajnát, mint országot is kerestem a régmúltban, de sem mint országot, sem, mint városállamot, vagy hercegséget nem találtam meg, birodalomról nem is beszélve. (Birodalomnak inkább most lehet nevezni, hiszen Ukrajna a második legnagyobb szláv-, egyben európai ország Oroszországot követve.) De nézzünk utána, hogy a jelenlegi Ukrajna területén milyen népcsoportok kerülnek említésre a történelmi leírások kapcsán.  Teljességre nem törekszem, csak néhány példa: kievi nagyfejedelemség, halicsi fejedelemség, Gácsország, Galícia, különféle kaganátusok, kozák hetmanság, de a legtöbb fennhatóság a lengyel, a litván és az orosz birodalomhoz volt köthetõ.

Az egyik irodalom a kozák kifejezés mellé zárójelben odarakta, hogy ukrán, ami vérszegény próbálkozásnak felel meg.

Márpedig ukránok vannak, legalábbis a 46 milliós Ukrajna lakosaiból 30 millióan vallják magukat ukránnak, s feltételezhetõen mindnyájuknak voltak szülei, nagyszülei stb.

Ilyen nevû ország viszont 1917-ig nem létezett, akkor is csak rövid ideig. Igazán tartósan csak a szovjet „békeidõkben” regnált Ukrajna, mint szovjet tagköztársaság, akik 1938.ban pártelnöküknek választották az orosz Hruscsov elvtársat. Területileg is meghatározták magukat (gyarapodtak is – Krím), bár az „országhatárok” léte teljesen formális volt a nagy Szovjetunióban.

 

1991. augusztus 24.-én jött el a nagy nap, amikor is egy soha nem volt ország „kikiáltotta magát” (tudja meg az egész világ, hogy Õ van). Van, 600 ezer négyzetkilométeren, ráadásul Európában-, hiszen még nagyon messze van a kontinens keleti határát jelentõ Urál hegységtõl.

Ukrajna esete végül is nem páratlan Európában. Vlachok is éltek, és élnek itt, ráadásul volt olyan terület, hogy Vlachia. Mócok is éltek, élnek Európában, igaz, soha nem volt Mócia. A vlachok és mócok is európai népcsoport, Románia államalkotó népei.

 

Az ajándék

 

Szinte valamennyi néppel kapcsolatban használnak olyan kifejezéseket, amelyek a valamikori létükre utalnak. Ilyenek például a meghódították, leigázták, kiirtották, visszahódították, szövetségre léptek.  Az országok területét lehet növelni hódítások, házasságok, fúziók révén, de van egy egészen ritka módja is a területszerzésnek, ami nem köthetõ erõszakhoz, vagy a kölcsönös érdekeken alapuló szövetségkötéshez, s ez nem egyéb, mint az ajándékozás, illetve az ajándékkénti elfogadás. Vannak olyan történelmi pillanatok, amikor egyes népeknek nincs szüksége erõszakra, vagy ármányra annak érdekében, hogy az országuk területe gyarapodjon, nem kell azért megküzdeniük. Az országuk területének bõvítését tehát nem megszolgálják, azaz nem hálából-, hanem ajándékként kapják azt meg.

 

Trianon, 1920. július 4.

A Magyarországgal szomszédos országok megkapják az országunk kétharmadát, ajándékba (mellesleg kb. 5 millió magyarral).

 

Sevres, 1920. augusztus 10.

Békekötés eredményeként Törökországnak a háromnegyedét kapja meg a gyõztes hatalmak közül Anglia és Franciaország, valamint ajándékozottként Olasz-, és Görögország. A törökök esetében a vesztes békekötést követõen azonban nem Károlyi lép uralomra, hanem egy bizonyos Gazi Mustafa Kemel pasa (röviden Atatürk). A török függetlenségi háború eredményeként 1923-ra Törökország visszahódítja az összes elkobzott-, fel- és kiosztott területét.

 

1991. augusztus 24.

Nem volt háború, nem volt békekötés, csupán „okos” emberek jóváhagyták az ukrán tagállam szovjetunióbeli határait. Az Ukrajnában államalkotónak számítható 24 kisebb-nagyobb nemzetiség véleményére senki nem volt kíváncsi, így 10 millió oroszéra sem, akiknek a nagy része egy tömbben élt/él (Krím, és a keleti megyék). Ukrajnának semmit sem kellett tennie, mindent megkapott, ajándékként.

Ukrajnának eddig egyetlen világraszóló „történelmi” eseménye volt, és ez sajnos Csernobil.

 

A nacionalizmus

 

A nacionalizmus terjedésének sajátja, hogy ott üti fel a fejét, és ott virul igazán, ahol valamilyen igazságtalanság történt a haszonélvezõ országok határainak kijelölésekor. A megajándékozott országok, vagy fúziók lakosai kényszert éreztek/éreznek arra, hogy az ajándékba kapott területen lakó más nemzetiségûek (az õslakosság) életét lehetetlenné tegyék. A szomszédos országok területén élõ magyar kisebbség elnyomása immár köztudott. A jugoszláviai államalkotó nemzetek is irtották egymást, ahol a szerbek vitték el a prímet, mert nem tudták elviselni, hogy Tito halála után nem õk oszthatták fel az országot.

Ukrajnában is elharapózott a demokrácia, miután Kucsma visszalépett a hatalomból. Ekkor köszöntött be a „viktoriánus” korszak, azaz V(iktor) Janukovics és V(iktor) Juscsenkó váltogatták egymást, egy kis Júlia Timosenkóval szépítve. A harc mindig a húsosfazékért folyt, orosz-, illetve nyugatbarát köntösbe bújtatva.

Az ukrán nacionalizmus elharapózásának sokáig egyetlen akadálya az oroszbarátnak nevezett elnök, Juscsenkó léte volt. Tõle kellett tehát megszabadulni. Ilyen esetekben a korszerû hadviselés, a fellazítás politikája, azaz pár ezer hõzöngõ állampolgárt kell pénzelni, annak érdekében, hogy az utcára vonuljanak, békétlenséget szítsanak, s megpróbálják megdönteni a törvényesen megválasztott hatalmat. A narancsos forradalomnak nevezett puccs végül is sikerrel járt, a törvényesen megválasztott kormányfõ helyett a „nyugat” által kijelölt báb került az ország élére Arcenyij Jacenyuk személyében. Az új államvezetés demokratizmus melletti elkötelezettségét, lojalitását mi sem bizonyította jobban, mint az a tény, hogy a gazdasági nehézségekkel sem törõdve, az elsõ és legfontosabb ténykedésük a nyelvtörvény bevezetése volt. Ennek megfelelõen a hivatalokban és a közéletben csak az ukrán nyelvet lehet használni, punktum.

Nem csoda hát, hogy az orosz nemzetiségûek fellázadtak, és nem meglepõ, hogy a mérsékelt ukránoknak sem tetszenek a történtek, sõt, tömegével állnak át a szakadárok oldalára. Mindemellett ezrével menekülnek ukrajnai oroszok a határon túlra (nagy örömöt okozva ezzel az ukrán nacionalistáknak). Az új ukrán vezetés eltökélte, hogy addig nem nyugszik, amíg az ország meg nem tisztul a nem ukrán származásúaktól.

 

Az Unió

 

Ember legyen a talpán, aki meg tudja mondani, hogy az ukrán-orosz konfliktus mikor indult el, s ki volt a hunyó. Két szláv néprõl van szó, tehát ez secko-jedno. Az ukránok amúgy is a Szovjetunióban szocializálódtak. Ha balhé kell, mindkét ország él bárminemû lehetõséggel, ha módja van rá. Az pedig mindig akad.

Meglepõ módon csak Brüsszel lát tisztán. Teljes mellszélességgel kiáll Kiev mellett. Ez még önmagában nem lenne baj. Csak a probléma ott kezdõdik, hogy a tagországokat ráveszi arra, hogy büntessék meg az oroszokat, hozzanak szankciókat Jelcinék ellen. Emellett még 15 milliárd Eurót is feldobtak Ukrajna megsegítésére, mintha nem hallottak volna arról, hogy az ukrán etablisement eddig 60 milliárdot menekített ki offshore bázisokra. Persze a „nagy játékosnak” ez a 15 milliárd is jól fog még jönni, nem fogja visszautasítani a segélyt.

Az uniós tagországok pedig úgy megbosszulják majd az oroszokat, hogy arról koldulnak. Na, nem az oroszok, hanem a tagországok fognak arról koldulni.

A nagy medve országában nem jelent földrengést, ha valami nincs. Vagy el tudjuk képzelni, hogy a Vörös Tér megtelik tiltakozó háziasszonyokkal, hogy elfogyott a szabolcsi alma? Egy közel 150 milliós piacra szívesen befurakszanak nem uniós országok, s mire a duzzogást - pardon a szankciók gyakorlását - befejezzük már régen más szállítóik vannak az oroszoknak.

És mi lesz az orosz exporttermékekkel? Kisebb zökkenõ után más piacokra térnek át. Az oroszok nem olyan finnyások, mint az uniós országok, s véletlenül sem keverik össze az ideológiát a piaccal. Az oroszok a jég-, azaz a tajga és Szibéria hátán is megélnek, s ránk, uniós országok béliekre bízzák a nyavalygást. Mi pedig – fõleg, ha ráérünk – nyugodtan tiltakozhatunk az orosz igazságtalanságok ellen, kiváltképp, ha egy norvég alap megfelelõ pénzmagot is biztosít az akciónkhoz.

Aztán, ha a pénzügyi világválság kiheverése után túléljük az oroszok megbüntetésével járó sokkot is, alkudozhatunk, hogy melyik uniós ország melyik szomszédjának szállítsa a szubvencionált tejecskéjét, oda és viszont.

 

A demarkációs zóna

 

A nagy Szovjetunió 1991. éves felbomlása után 15 utódállam jött létre. Oroszországnak volt egy méltányolandó feltétele, annak fejében, hogy a tagországok „kezét elengedi”. Ez pedig az volt, hogy az Oroszországgal határos országok ne lépjenek be a NATO-ba. Emellett megígérte, hogy Ukrajna területérõl kivonják a nukleáris fegyvereket. Ez utóbbi megtörtént, míg a balti államok már tagjai a NATO-nak, s Ukrajna, illetve Örményország már „elõszobázik”.

Az oroszok által (talán joggal) kért demarkációs övezet nem jött létre, pontosabban már régen nincs, sõt a NATO szép lassan körbefogja az Oroszország európai területeit, mint polip az áldoztát.

Emellett – magától értetõdõen - mind a 14 tagállamban sok orosz nemzetiségû állampolgár maradt, legtöbbjük Ukrajnában. Õk – szinte mindnyájan – a leggazdagabbnak nevezhetõ keleti megyékben élnek, valamint a stratégiailag is kulcsfontosságú krími félszigeten. Ez utóbbit csatolta vissza Oroszország, egy egyértelmû-, de kívülállók részérõl vitatott népszavazást követõen.

Brüsszelt a jelek szerint teljesen hidegen hagyja az a tény, hogy nagyobb orosz blokkok élnek Ukrajna területén, s az sem zavarja õket, hogy ezeknek a tömegeknek az életét megpróbálják ellehetetleníteni az ukránok, úgy kulturálisan, mint gazdaságilag. Mindezen nincs mit csodálkozni, hiszen az etnikai kisebbségek sorsa nem érdekli Brüsszelt. Ezt a szomszédos országokban élõ magyar kisebbség sorsa bizonyítja.

Így aztán nem csoda, hogy az Ukrajnában élõ-, a megélhetésükért küzdõ orosz nemzetiségûeket-, az úgynevezett szakadárokat mélyen elítéli az Unió, sõt a szakadárok mellett kiálló Oroszországot is büntetni akarják. Az más kérdés, hogy ez a büntetés visszaszáll a küldõre, de a bölcs Unió ezt észre sem veszi.

 

 

A csavar

 

Úgy kell az oroszoknak, mondhatnánk, hiszen a Szu. 14 tagállama több mint 70-, a szocialista tábor országai „csupán” 45 évig nyögték az oroszok uralmát. Az igaz, hogy az oroszok által vezérelt szovjet példája és jelenléte kellett a szocializmus tobzódásához, de ha õszinték akarunk lenni, minden tagállam és ország kitermelte magának azt a vezetõ réteget-, azt a politikai brancsot, akik aztán terrorizálták a saját népüket, és úgy zsákmányolták ki õket, ahogy tudták. Ezért sem az ukrán, sem az orosz nép nem vádolható semmivel. Sõt. Õk fogják megszívni a vezetõik döntéseit. A magyar kisebbség üldöztetésével sem a szomszédos országok lakossága vádolható, mert, ha õszinték akarunk lenni, egy hazánkfiának gyakran több félnie valója van egy másik hazánkfiától, mint egy másik nemzetiségûtõl.

 

Az Unió sem vádolható csak úgy an-blokk. A brüsszeli diplomaták sem vonhatók kérdõre az oktalan döntéseikért, hiszen õk nem tehetnek arról, hogy oda kerültek, ahol vannak.

Mi is történt? A tagországokban szavazásokat tartottak arról, hogy az adott ország politikai pártjai milyen arányban képviselhetik magukat Brüsszelben. Eddig a pontig az ügymenet még demokratikus, mert szavazáson alapul. Ami eztán következik, az már nem nevezhetõ demokratikusnak, hiszen a pártok eztán saját maguk döntik el, hogy személy szerint kit delegálnak az Unióba. És mit tesz isten, kerül, amibe kerül, egy laza mozdulattal eldöntik, hogy kiktõl akarnak megszabadulni. Kik azok, akiket otthon nem lehet „jegelni”, de havi tízezer brüsszeli júdáspénzért tartósan meg lehet tõlük szabadulni. Így nem csoda, ha a delegált fõokosok az uborka görbületéért, a tojóketrecek méretéért, vagy éppen Oroszország kiéheztetéséért szállnak síkra. A delegáló pártok cinkosan hallgatnak, a küldõ országok el vannak képedve, a szavazók fel vannak háborodva, s az országok pedig óriási pénzeket buknak az oktalan döntések miatt.

Úgy tûnik talán, hogy személy szerint senki sem hibás?

Majdnem.

 

Csak az egészben van egy csavar.

A valódi tettesek nem ismertek. Õk háttérben vannak, s távolról irányítják a történteket. Ezeknek az erõknek az a céljuk, hogy Európában a technológiai erõk és az energiaszolgáltatók váljanak szét, ne tudjanak együttmûködni. Ennek megfelelõen az Uniót el kell különíteni-, ha lehet, szembe kell állítani Oroszországgal és viszont. Erre Ukrajna felhasználása a legcélszerûbb. Õ lesz a konc, amin össze fognak veszni a felek. Ehhez bõven elég, ha az oroszokat sikerül felcukkolni, tehát Ukrajnában kell olyan helyzetet teremteni, ami az oroszoknak nem tetszik.

Régebben egy országot fenekestõl felfordítani sokba került. Valami ürügyet kellett találni a katonai megszállásához, aztán jöhetett a háború, arra való hivatkozással, hogy a demokrácia helyreállításáért folyik a küzdelem. Ez pedig sok tízmilliárd dollárba került, ráadásul mindig voltak olyanok, akik megkérdõjelezték egy ilyen háború jogosságát.

Az újabb módszerek sokkal kifinomultabbak. Pár millió dollárból ki kell képezni pár száz delikvenst az adott országban, majd õket pénzelve békétlenséget kell szítani. Ez abban nyilvánul meg, hogy az a törpe minoritás a demokrácia hiányára való hivatkozással elégedetlenkedik, felforgató tevékenységet kezd, és titkos kezek széles nemzetközi sajtó nyilvánosságot biztosítanak számukra.

Manapság egy ország demokráciájának, fennálló rendjének, békéjének megdöntéséhez elég egy-egy tér. Ilyen Ukrajna esetében a kievi fõtér, a Majdan. Ezekre a terekre kivonulnak a beépített fõállású forradalmárok, s órák alatt találnak pár ezer harcos követõt, akik éppen ráérnek elégedetlenkedni. Õk aztán tüntetnek, tiltakoznak mindaddig, amíg a törvényes hatalom így-vagy úgy fel nem lép ellenük, s máris van ürügy a felháborodásra. (Közben egy-két utcával odébb úgy folyik az élet, mintha minden a régi mederben folyna.)

Ilyen színpadforradalom folyt le néhány arab országban is, az Arab-tavasz nem volt egyéb, mint néhány fõtérre exportált ellenforradalom. A beépített fõállású „forradalmárok” elérték, hogy megbukott néhány demokrácia, s a most kialakuló kalifátuson szörnyülködik mindenki.

 

Az oroszokat tehát sikerült felbosszantani. A brüsszeli adminisztráció „szakértelmét” ismerve, nem kétséges az Unió reakciója, azaz könnyen belátható, hogy a szembe állított felek tartósan haragban lesznek egymással. Mindez pedig 10-20 év gazdasági versenyelõnyt eredményez az Usának, illetve azon belül is a valódi tetteseknek, akiket nem ismerünk, de sejthetjük a kilétüket.

 

(zsoltibácsi)

 

 


Másképpen szólva: Ukrajna ajándék ország.


 
  Kapcsolódó linkek
· Több hír: Külföld
· Több hír: akac


Legolvasottabb hír ebben a rovatban:
Külföld:

Honnan ered Ukrajna, kik az ukránok?


  Hír értékelése
Értékelés: 4.87
Szavazat: 24


Értékeld ezt a hírt:

Kiváló
Nagyon jó
Jó
Átlagos
Rossz


  Parancsok

 Nyomtatható változat Nyomtatható változat


Az elsõ oldal indítása óta Ön a(z): Site Meter látogató
Ajánlott felbontás: 1024x768 MSIE 6.0
2003-2008 Š SZMM
Weboldallal kapcsolatos
tartalmi észrevételek: ta@szmm.hu
technikai észrevételek: info@szmm.hu
Szabad Magyarországért Mozgalom
MOVEMENT FOR A FREE HUNGARY
1151 Budapest, Fõ út 36.
Tel: 1/306-5863; Üzenet:06 70 600 9741
Internet: www.szmm.hu

            Kérjük, látogassa meg testvér szervezetünket: www.ömp.hu 

Szervezetünk NEM nonprofit szervezet, mivel nem voltunk hajlandók politikamentességi nyilatkozatot tenni, ezért a számunkra küldött adomány az adóalapból nem írható le. Ha ennek ellenére mégis volna, aki támogatna minket, úgy az vegye fel a kapcsolatot szervezetünkkel:


Ez a weboldal a PHP-Nuke Web portál rendszer segítségével jött létre, mely a GNU/GPl licensze alatt áll.

ilahi youtalkin windows7home replies