CímlapBelépés/Reg.KilépésÉszrevételekTartalomjegyzékLinkajánlóEmail

Hogyan lehet manapság könnyen karriert elérni?
Dátum: 2015. January 26. Monday, 12:59 Szerző: akac

Irodalom


Böbe a jelentéktelen

Böbével gyerekkorunk óta ismerjük egymást. A szomszédos házban lakott, együtt jártunk általános iskolába, s egy helyen érettségiztünk. Gyakran egy padban ültünk, nem mintha barátnõk lettünk volna, de sokan, ha nem is kerülték, de legalábbis nem vettek róla tudomást. Böbe nem tartozott egyik csoportosuláshoz sem, nem barátkozott senkivel, csak úgy elvolt egymaga. A szünetekben egymaga volt, olvasgatott, vagy éppen az ablakon bámult ki. Nem tartozott sehová, sokan talán észre sem vették, hogy õ is az osztálytársunk, de ez szemmel láthatóan õt, egy cseppet sem zavarta.



Egyszer hosszabb ideig beteg volt, de senkinek nem tûnt fel a hiánya. Amikor újból megjelent, alaposabban szemügyre vettem. Mindene megvolt, arányos test, nyugodt kiegyensúlyozott arc, kifejezetten ápolt haj, réveteg világoskék szemek, jellegtelen hang. Nézegettem, mert elhatároztam, hogy nem akarom elfelejteni, bár ehhez sok reményt nem fûztem. Soha nem nevetett, legfeljebb mosolygott, Sehová nem sietett, de soha nem késett el sehonnan.

Valószínûleg jó tanuló is lehetett, mert a ballagáskor derült ki, hogy õt is felvették egyetemre valahová, de már senki nem jegyezte meg, hová.

Az elsõ érettségi találkozónkon vita alakult ki, hogy hányan végeztünk az osztályban. A létszám és a személyek nem stimmeltek. A tablón is egy fõvel kevesebben voltunk. A vitát nekem sikerült tisztáznom, mert volt egy olyan ballagási képem, amin Böbe is látszott. A fiúk is meglepõdtek, mert õk egyáltalán nem emlékeztek Böbére, akirõl megállapíthatjuk, hogy kétségtelenül volt, de olyan jelentéktelennek tûnt, mintha nem is lenne.

 

Az elsõ találkozás
 

Nem sokkal a második érettségi találkozónk után történt, hogy a buszon ülve, a szembeülõ nõ megszólított.

-          Szia Vica, ezer éve nem találkoztunk, mi van veled?  Ránéztem a kérdezõre, hát Böbe volt.

-          Drága Böbe, ugrottam fel, s adtam neki egy puszit, te semmit sem változtál. – mondtam.

Mérges is lettem magamra, mi a csudának örömködök én itt, ráadásul még puszilkodom is vele, de már nem tudtam visszakozni. Pár sematikus mondatot váltottunk, majd sajnálkozásomnak adtam hangot, hogy le kell szállnom.

-          Én is itt szállok le. – mondta, s egyben meghívott egy pohár valamire a ott lévõ presszóba.

Én egy feketét kértem, õ töltött magának egy pohár vizet az asztalon lévõ korsóból. Magam is meglepõdtem, hogy mennyire ömlött belõlem a szó. Elmondtam, hogy férjhez mentem, már van két gyermekünk is és egy kutatóintézetben dolgozom. Panaszkodtam, hogy nehezen élünk meg, hogy nincs nagy kilátás az elõrelépésre sem, mert nem tartozunk a politikailag nyomulók közé. Majdnem fél óra elteltével vettem észre, hogy eddig csak én beszéltem, Böbe csak bólogatott, mosolygott, vagy éppen megrökönyödött, néha közbe kérdezett.

-          És te, hogy vagy, rólad, még nem beszéltünk? – vetettem fel.

-          Ó, velem semmi sem történt, Egy önkormányzatnál dolgozom, mint elõadó.

-          És család, vagy férj? – akartam felvenni a beszéd fonalát.

-          Ja, igen. Én is férjhez mentem, de három hét múlva közös megegyezéssel elváltunk.

Azt már meg sem mertem kérdezni, hogy legalább a nászéjszaka megvolt-e. Elbúcsúztunk egymástól, mondván, hogy milyen jó volt dumcsizni.

 

A második találkozás
 

Ha nyögvenyelõsen is, de haladtam-, férjemmel együtt haladtunk elõre. Voltak ismerõseink, akik beálltak a „sorba”, õk szépen emelkedtek a ranglétrán, néha érdemtelenül is, gyakran már olyan munkakörben dolgozva, aminek az eredeti szakmájukhoz már köze sem volt.

Egy pályázat kapcsán a minisztériumba kellett bemennem, s már elõre rettegtem, hogy kivel fog összehozni a sors, tudok-e vele szót érteni.

A keresett helyettes államtitkár egy nõ volt, pont úgy hívták, mint Böbét. Mosolyogtam is magamban, hogy ha ezt Böbe tudná, biztos irigykedne, de aztán elvetettem ezt a gondolatot, mert Böbébõl mér az irigység érzését sem feltételeztem.

Én lepõdtem meg igazán, mert a keresett személy maga Böbe volt. Nem mertem letegezni, s õ is magázott. Mindent megbeszéltünk, amikor a búcsúzáskor felvetette, hogy jó lenne egyet pletyizni valahol. A presszóig érve azon törtem a fejem, hogy miként futhatott be Böbe ekkora karriert, amikor nem volt sem bal-, sem jobboldali, de még a „közepet” is nehezen néztem volna ki belõle.

A kávéházban nekem esett. Két puszi jobbra, egy pedig balra, az arcom mellett a levegõbe, s lehuppant a fotelbe. Most õ gagyogott magáról, engem szóhoz sem hagyott jutni. Nézegettem közben, semmit sem változott. Súly, stimmel, a hajában egy õszülõ szál sincs. A szeme most is világoskék, a szeme sarkában néhány ránc kezdemény. A ruházata korrekt, de semmitmondó, sminket most sem használ. Õ maradt a csapvíz fogyasztásánál, én pedig a kávénál. Hallgattam, de elszaladtak a szavak mellettem. Ebbõl sem lesz pletyka, gondoltam.

    -    És hogyan kerültél a minisztériumba? – szakadt ki belõlem a kérdés.

    -    Véletlenül. – hangzott el a válasz.

Elképedésemet látva, elmesélte a történteket.

A városi tanácsnál áthelyezték egy másik részlegbe elõadónak, anélkül, hogy vele egyeztettek volna. Aztán a fizetéskor nem kapott egy fillért sem. A régi helyérõl már nem, az újról még nem. Kis utánajárással megtudta, hogy egyszerûen megfeledkeztek róla. (Ezen nem csodálkozom, gondoltam magamban.) Amikor nyomozgatott, ott tétlenkedett egy fiatal újságíró, mint gyakornok. Megtudta, hogy mi történt Böbével, és mellé állt. A végén pedig egy cikket eresztett meg a történtekrõl a kerületi szakszervezeti lapban.

Már majdnem minden elfelejtõdött, amikor a tanácselnök helyettes magához hívatta Böbét. Majdhogynem kezet csókolt neki, a széket is alátolta, s elmondta, hogy már régóta figyeli, és csodálja. Elcsukló hangon kért bocsánatot azért a mulasztásért, hogy lemaradt a fizetési listáról. Pont õ, aki nem tartozik sem jobbra, sem balra, aki hallgatag és példátlanul szorgalmas. Végezetül átadott neki egy kinevezési papírt, mint fõelõadó, és egy jóval magasabb fizetési kategóriába sorolta.

Böbe az egészet nem értette, de tekintettel arra, hogy senkivel nem volt szorosabb kapcsolatban, maradt a kételyei között. Aztán az újságíró gyakornok nyitotta fel a szemét.

-          Részben nekem is köszönheti. Én a cikkemben úgy fogalmaztam, hogy maga más, mint a többiek. Maga nem követelõzik, nem húz jobbra, vagy balra, maga egy kivételes személy, és pont magával esett meg, hogy lemaradt a fizetési listáról. Maga nem ezt érdemelte volna meg, mert maga nem olyan, mint az átlag, hanem üdvözítõen más. – idézte a cikket.

-          Na és. Ettõl még nem lettem okosabb.

-          A teljesség kedvéért el kell mondanom, hogy egy beszélgetésnek voltam a fültanúja. Az egyik kollégája feltette a kérdést, hogy maga vajon miért másabb, mint a többiek, mire a beszélgetõ társa azzal vágott vissza, hogy biztosan leszbikus. Aztán ez kezdett elterjedni.

 

-          Na és téged nem zavart ez a pletyka? – kérdeztem Böbét.

 

-          Eleinte igen, de aztán senki nem hánytorgatta a dolgot, így nyugodtan élhettem az addigi életemet, pontosabban sokkal jobban, mert folyamatosan mentem elõre. Bármilyen döntéshelyzet alakult ki a munkahelyemen, valaki mindig bedobta, hogy ezt a nõt támogatni kell, nehogy azzal vádoljanak meg bennünket, hogy nem tiszteljük a másságot.

 

A harmadik találkozás
 

Hideg, nyálkás, szélfútta, nemszeretem idõ volt. A fiamékhoz igyekeztem, hogy az unokáinkat elvigyem magunkhoz hétvégére. Az eddigi életünkrõl gondolkoztam. Végül is eddig tartalmas életet éltünk, talán hasznára lehettünk nem csak a szûkebb közösségünknek. Gyermekeink értékes emberek lettek, unokáink is szépen fejlõdnek. Mindennek ellenére bizonytalanul tekintünk a jövõnk elé. Nemsokára nyugdíjba megyünk, s utána valószínû semmi szükség nem lesz ránk, - mármint a szakmában. Még tetterõsek vagyunk, s a gyakorlatunk, és a megszerzett tapasztalataink alapján bizonyára segítségére lehetnénk…. És itt elakadtam. Kinek lehetnénk a segítségére? Az egypártrendszer megszûnése után egymást váltották a pártocskák, és mindegyiknek megvoltak a maguk szakértõcskéi, akiknek a nagy részére még a kutyámat sem bíztam volna rá.  Mi egyik pártnak sem akartunk a tagjai lenni, de szívesen vettünk volna részt egy szakmai munkában. Ha eddig sem volt szükség a munkaerõnkre, mint nyugdíjasok, biztosan nem rúghatunk labdába. Eh…  Vajon Böbe mennyire vitte az õ „másságával”? – ötlött fel bennem. Szerencsére megérkeztem a parkolóba, kiszálltam, rákatintottam a riasztót a kocsira, amikor éreztem, valaki befogta a szememet.

-          Na, találd ki, hogy ki vagyok! Az emlegetett szamár, mormoltam magamban.

-          Szia Böbe, nem fogod elhinni, de pont te jártál az eszembe. Mi van veled?

-          Csodálatos ez az élet. Olyan boldog vagyok. Képzeld, pártlistán kijutottam képviselõként Brüsszelbe. Van egy csodálatos barátom is kint, csak titokban tartjuk, hiszen tudod… Sietnem kell, mert holnap interjút adok több lapnak is a magyarországi helyzetrõl. A tévé is adni fog, és nem is tudom melyik csatorna, élõben. Majd derítsd ki, és feltétlenül nézz meg. Utána majd telcsizünk. Ezzel átadott egy címeres névjegykártyát, s kaptam még három puszit a levegõbe.

 

A névjegykártya három nyelven íródott, de egyik sem volt magyar. Csak a címer.

 

A riport
 

Valószínû rossz csatornát választottam, mert nem a teljes riportot adták le, csak egy kivonatot. Ennyi is elég volt.

Böbe elõadta, hogy Magyarország egy élhetetlen hely. Nincs sajtószabadság, a civil kezdeményezéseket üldözik. A normális szakemberek féltik a munkahelyüket. A korrupció már afrikai mértékeket ölt. Az országban 4,6 millió szegény él, és több százezer gyerek éhezik. A továbbtanulásnál protekcionizmus érvényesül, a tehetséges fiatalok elhagyják az országot. Felelõs gondolkodású ember nem vállal gyereket (s ekkor egy könnycsepp csillant meg a szeme sarkában – ami nem is világoskék volt, hanem halszínû). Egyre nagyobb a kirekesztés, és hivatalból üldözik a másságot.

 

Lezártam a tévét, és eltöprengtem:

 

Mi lett volna, ha annak idején a tanácsnál egy jelentéktelen egyén idõben megkapta volna a fizetését, amikor áthelyezték egy olyan részlegbe, ahol kevesebb kárt tudott volna okozni.

 

(Vica)

 


 
  Kapcsolódó linkek
· Több hír: Irodalom
· Több hír: akac


Legolvasottabb hír ebben a rovatban:
Irodalom:

Szentmihályi Szabó Péter: VELÜNK SZAVAZZATOK!


  Hír értékelése
Értékelés: 5
Szavazat: 5


Értékeld ezt a hírt:

Kiváló
Nagyon jó
Jó
Átlagos
Rossz


  Parancsok

 Nyomtatható változat Nyomtatható változat


Az elsõ oldal indítása óta Ön a(z): Site Meter látogató
Ajánlott felbontás: 1024x768 MSIE 6.0
2003-2008 Š SZMM
Weboldallal kapcsolatos
tartalmi észrevételek: ta@szmm.hu
technikai észrevételek: info@szmm.hu
Szabad Magyarországért Mozgalom
MOVEMENT FOR A FREE HUNGARY
1151 Budapest, Fõ út 36.
Tel: 1/306-5863; Üzenet:06 70 600 9741
Internet: www.szmm.hu

            Kérjük, látogassa meg testvér szervezetünket: www.ömp.hu 

Szervezetünk NEM nonprofit szervezet, mivel nem voltunk hajlandók politikamentességi nyilatkozatot tenni, ezért a számunkra küldött adomány az adóalapból nem írható le. Ha ennek ellenére mégis volna, aki támogatna minket, úgy az vegye fel a kapcsolatot szervezetünkkel:


Ez a weboldal a PHP-Nuke Web portál rendszer segítségével jött létre, mely a GNU/GPl licensze alatt áll.

ilahi youtalkin windows7home replies