Buta libák (állatmese)
Dátum: 2017. April 12. Wednesday, 09:09
Rovat: Irodalom


 

Azaz, nem is mese, hiszen amiről írok megtörtént, viszont ugyanúgy lehet okulni belőle, mint a Lafontaine mesékből.

Az sem teljesen helytálló mondás, hogy: Buta liba.

Nem is olyan buta, de, hogy pofátlan, az biztos.




A harcos gúnár

 

A tanyánkat csak a barátunkká vált szomszédunk által biztosított szolgalmi úton tudjuk (autóval) megközelíteni. Így esetenként – akár naponta többször is – végigmegyünk ezen az úton.

Ez nem is okozna bajt, azonban a barátaink az aprójószágaikat napközben kiengedik az óljukból, illetőleg a számukra épített kiskertből. Ez sem okozna különösebb gondot, ha a baromfik között nem lennének libák. Ezek ugyanis magukénak érzik az egész kertet, s mindenkit, illetve mindent megtámadnak, amik nem hasonlítanak hozzájuk. 
Ennek megfelelően, ha gyalogosan közelítjük meg a szomszédházat, célszerű egy pálcával, vagy bottal felfegyverkezni, ami használat nélkül is hatásosnak szokott bizonyulni.

Nem így van azonban, ha autóval megyünk végig az úton. Ilyen esetekben ugye furcsa lenne pálcát is magunkkal vinni, hiszen – gondolhatnánk – semmi bajunk nem lehet, illetve egy autót csaknem támadnak meg a libák. Sajnos ez tévedés, mert ha a libák meglátnak egy autót, üldözőbe veszik, még akkor is, ha elég távol van tőlük, de reális esélyük van rá, hogy utolérjék.

A támadás nem merül ki szárnycsapkodásban, vagy tátott csőrrel történő haragos fújásban, hanem a szó szoros értelmében megtámadják az autót, azaz a csőrükkel csipkedik (verik) a karosszériát.

Már vagy egy éve történt, hogy egy ilyen támadás során furcsa koppanást hallottunk az alvázon, amit akkor egy kőfelverődésnek hittünk (a 20 kilométeres sebességünk ellenére). Másnap tudtuk meg a barátunktól, hogy a vezérgúnárt le kellett vágnia, mert vérző fejjel rohangált. Ekkor jöttünk rá, hogy nem kőfelverődés okozta az alváz koppanását.

A házigazdák meghívtak bennünket egy kis libapecsenyére, de a történtek után elment a kedvünk még a libazsír fogyasztásától is.

 

Van másik

 

A gúnár számára tragikussá váló helyzet után azt feltételeztük, hogy a támadások alanya elhunytával megszűnnek az atrocitások, de nem így történt. Az elhalálozott gúnár szerepét átvette egy másik. A támadások változatlan intenzitással folytatódnak, bár néha úgy érezzük, mintha a kimúlt „kollégájuk” iránti fájdalmuk fokozná a haragjukat, és a támadások hevességét. Egy etológus ismerősöm „megnyugtatott”, hogy amíg liba van, addig támadások is lesznek, ez nem egy gúnár vérmérsékletének függvénye, hanem a liba, mint faj sajátja.

 

Migránsok

 

Tavaly tavasszal az epreinket átültettük, áttérve egy bakhátas művelésre, ahol egy fénytűrő/fényelnyelő fóliával takartuk le a bakhátakat, s az eperpalánták csak a fólián képzett lyukakon tudtak kibújni. Ezzel nemcsak a gyomirtás jelentős részétől mentesültünk, hanem – reményeink szerint – az érett gyümölcs is tiszta marad, nem veri fel az eső, nem lesz sáros. Ráadásul a tavaszi fagyok is kevésbé okoznak bennük kárt.

Már szépen virágoztak a palánták, amikor elugrottam a szomszéd faluba vásárolni. A libák útközben ugyan megtámadták az autómat, de erre már oda sem hederítettem. Körülbelül negyed óra múlva érkeztem haza, s furcsa volt, hogy elmarad a támadás – biztosan messze vannak valahol – gondoltam.

Tévedni emberi dolog. Erre akkor jöttem rá, amikor a tanyánkra hazaérkeztem. Már késő volt. A libák ugyanis akkor végeztek az utolsó eper palántával, s szokásukhoz híven rám fújtak, párszor, támadólag szétnyitották a szárnyukat, majd győzelemittasan hazacsámpáztak. Én meg ott maradtam elképedve, eper nélkül, és magamat szidtam, hogy amikor elindultam a boltba, miért nem húztam fel, s akasztottam be a kapufára azt az egy méter magas kerítést, amit a libák már nem szívesen küzdenek le.

 

A történtek után megtanultam, hogy nincs az a rövid idő, amelyre nem lenne érdemes felakasztani a kerítést. De senki se higgye, hogy ez különösebb változást okozott volna a libáknál. Naponta legalább egyszer odajönnek a felhúzott kerítéshez, éktelen ricsajt csinálnak, a szárnyaikkal csapkodnak felháborodottan, mint akiket a jogos tulajdonuktól fosztottak meg. Ilyenkor, ha csak lehajolok, már indulnak is vissza, hiszen már megszokhatták, hogy egy marék murvát dobok feléjük, jobb belátásra késztetve őket. Persze különösebben ez sem zavarja őket, sőt néha megnézik, hogy amiket utánuk dobálok, ehető-e.

 

Azóta, ha csak gágogást hallok, kinézek az ablakon, s látom a kerítés mellett felsorakozott libákat. Mint a migránsok, nyilallt belém.

 

Ilyenkor jut eszembe egy közmondás, miszerint:

Sok liba disznót győz.

 

(Zsoltibácsi)







A hír tulajdonosa: SZMM
http://szmm.hu

A hír webcíme:
http://szmm.hu/modules.php?name=News&file=article&sid=5378