Őszintén szólva nehéz indulatok nélkül szólni a 2016. október 23-i megemlékezésnek nevezett események egy részéről. Ilyenkor mindig felvetődik, mit értünk demokrácia alatt, illetve meddig beszélhetünk szólásszabadságról.
Agitáció a vadonban
A szólásszabadság (jelen esetben füttyszabadság) élharcosai téves alapelvből indulnak ki. Ennek érzékeltetésére (gyengébben kedvéért) néhány példát hoznék fel.
Egy szafarin résztvevő állatvédő helytelenül dönt, ha az oroszlánokat meg akarja győzni, ne bántsák a gazellákat, s ez okból transzparensekkel megy közéjük.
Az sem vall éleselméjűségre, ha valaki fradista lévén az újpesti kemény mag közt ülve szidja a lila-fehéreket, vagy éppen fordítva.
Sok jóra az a pap sem számíthat, aki breviáriummal a kezében akarja megtéríteni a rossz lányokat.
De ajánlott megjegyezni, hogy esküvőn nem illik (hangosan) lekq…ni a menyasszonyt, étteremben szellenteni, templomban részegen énekelni, műemlékre felállva szelfizni, és buddha szoborra feltenni a lábunkat, mint tette azt C. Ronaldo.
Korrekt figyelmeztetés
A pártja felhatalmazása nélkül hozott döntéseiről elhíresült elnök, Molnár Gyula, időben jelezte, hogy az ’56-os forradalom 60. évfordulóját ők is meg fogják ünnepelni a Kossuth téren, mégpedig síppal (a dobot és nádi hegedűt otthon hagyva). A megemlékezésük időpontját 15 órára tették, csakúgy, mint a hivatalos ünnepségét a Kormány. Az MSzP bejelentését követően más ellenzéki pártok is bejelentették a csatlakozási szándékukat (Együtt könnyebb). Kétségtelen tény, hogy a párt(ok) szimpatizánsainak száma jelentősen lecsökkent, így nem csoda, hogy szívesen csapódtak a közel 200 ezres ünneplő egybegyűlthez, a sípok használatát viszont nem egyeztették velük, ami később félreértésekre adott alkalmat, és bonyodalmakhoz vezetett.
Mi történt a Kossuth téren?
Minden más téves feltételezéssel ellentétben a Kossuth téren nem a FiDEsz kampánynagygyűlésre, vagy Orbán Viktor korteshadjáratának egy állomásának megtartására került sor. Az 1956-os forradalom kirobbanásának 60. évfordulójának alkalmával történő ünnepi megemlékezését rendezte meg Magyarország kormánya. Az ünnepség díszvendége pedig a Lengyel Köztársaság elnöke, az Európai Parlament tagja, Andrzej Duda volt, ami kivételes alkalomnak tekinthető, nemcsak az ötvenhatos megemlékezések viszonylatában.
Még egy különleges apropója volt a megemlékezésnek, hiszen éppen tíz évvel korábban, az ’56-os események 50. évfordulóján történt, hogy Magyarország akkori (csalással megválasztott) kormánya az ünnepségre egybegyűlteket rendőri rohammal támadta meg, s oszlatott fel. Az akkori (szocialista) kormány által kivezérelt rendőri attakban ünneplők tucatjai sérültek meg, közülük többen tartós fogyatékosságot szenvedve. Egy ország sérelméről nem is beszélve.
Fütyültek az ünnepségre
Az – ünnepi beszédekkel együtt – egy órát meghaladó megemlékezés (még a himnusz) alatt is folyamatosan sípoltak a szocialista szimpatizánsok, ami jogosan zavarta azokat, akik az ünnepség miatt mentek ki a Nemzet főterére. Ez az atrocitás fokozottan zavarta azokat, akik a sípolók közelében voltak, s akiket a megzavarás miatti reakciójukat rögzítve próbáltak videózni. Érthető és védhető az ünneplők azon viselkedése, miszerint a sípolók rendzavarását szerették volna megszüntetni. Sajnálatos módon a szóbeli kérésekre is fütyültek azok, akik nem az ünnepségre, hanem annak megzavarására mentek ki.
A sérültek
Az első (regisztrált) sérült Ungváry Krisztián volt, de a sérülését nem a Kossuth téren szerezte, hanem korábban. Történelemtudományi doktor révén, és mint a cserkészszövetség alapító tagja valami lelki defekttől vezérelve dönthetett úgy, hogy helyesen cselekszik, ha sípolással zavarja meg a magyar nép egyik veretes ünnepét. Az őt oldalról ért pofon csak kijózaníthatta volna, de sajnálatos módon erre nem került sor. Molnár Dávid fiatal riportert viszont elkapta a „vadászösztön”, gondolván, hogy olyan történelmi események szemtanúja, amelyeket meg kell örökítenie. Az érzelmileg kölcsönösen felcsigázott hangulatban azonban nem számított arra, hogy a jelen lévőknek nem fog tetszeni az ötlete. Így ő nem a sípja, hanem a kamerája miatt részesült pofonban.
Az események egyébiránt el sem érnék az említésre méltó szintet, ha éppen nem a nemzeti ünnepünk megemlékezése alatt történtek volna. Túl azon, hogy a sípolók felbíztatói előre felhergelték a közvéleményt a fenyegetésükkel, a tényleges rendzavarás okozta dulakodás valamennyiünkben sérülést okozott. Túl azon, hogy a provokáció okozta események országos
visszhangot kaptak, alkalmassá váltak a nemzetközi közvélemény elé való továbbítására, sértve ezzel a külföld hazánkról kialakított megítélését is.
Miért?
Magyarország történelmi megítélése az 1956-os forradalom és szabadságharc révén példátlanul elismerésre méltó a nemzetközi megítélésben. Ezt a történelmi tettet nem lehetett büntetlenül megünnepelni 35 éven keresztül. Az ’56-ban meggyilkolt és meghurcolt emberek emlékére csak 1990 után lehetett méltó módon visszanézni. A demokratikus választásokat követően is volt olyan politikai éra, amely véresen megtorolta az ünnepelni vágyókat (számukra, azóta sem történt erkölcsi jóvátétel), megmutatva, hogy a szocialisták a demokrácia keretein belül is azt tehetnek egy néppel, amire kedvük tartja.
A szocialista kormányzásnak is vége lett. A választók nagy többséggel a jelenlegi kormányra szavaztak (csak egyre sorvadó töredékük vegetál a szocialisták mellett).
Ők azonban ismét kitalálták, miképp lehet egy népnek ártani.
Szólásszabadság
A szólásszabadság égisze alatt bármilyen otromba támadást lehet indítani bárki ellen, legyen az akár egy nemzeti megemlékezését tartó nép. A cselekvési szabadság fogalmába is sok minden belefér. A provokáció – egyesek szerint – a cselekvési szabadságba belefér. A provokáció elleni fellépés azonban már büntetendő.
Jó lenne, ha a provokátorok a szólásszabadságukat az Egyesült Államokban gyakorolják, s a cselekvési szabadságukat a Louvre-ban próbálnák ki, vajon milyen lenne a Mona Lisa bajusszal!
V.Zs.