“A jövő álomkép, melyet nap-nap után festegetünk
és szebbnél szebb színeket adunk neki.”
(Levél a tüntető tanároknak)
A szülők, nagyszülők és valamennyi rokon nevében egyetlen kérésem van az oktatói társadalom felé. Tanítsák a gyermekeinket tisztességesen, türelemmel és szeretettel, és ha lehet, sokkal hatékonyabban!
Nyolcvan évvel ezelőtt
Manapság, ha oktatásról van szó, mindig felmerül, hogy elképesztően leterheltek úgy a tanárok, mint a tanuló ifjúság. Tudom, nem szerencsés összehasonlítani különféle korokat, de érdekesség kedvéért egy család életéről szóló visszaemlékezésekről szóló kéziratból idézek néhány részletet.
A családban hat gyermek nevelkedett fel. Az iskolai évek alatt 5 helyen laktak, mindig albérletben, az aktuális iskolák 2,5 és 6,5 kilométer távolságba voltak a lakhelyüktől. A visszaemlékezések 1931 és 1943 közötti időkre esnek. Az édesapa 1940-ig, mint hírlapkézbesítő dolgozott, mert a román hatalom nem engedélyezett számára a végzettségének megfelelő munkakört. A történtek ugyanis Erdélyben játszódtak. Az alábbi idézeteket a családi levelezésekből emeltem ki.
Az édesapa a két legnagyobb fiának, akik már Kolozsváron az egyetemen tanultak, az alábbiakat írta, amely intelmek a mai nap is időszerűek lehetnének, ha fogékonyak lennénk rájuk.
„Ma, gondtalanul élni bitangság, hazaárulás. Aki a mai feladatokból nem vállal részt az, az emberi társadalom söpredéke, mégha duzzad is a méltóságtól, vagy eget veri a nagyságtól. Ti fiatalok abban a szellemben kell nevelkedjetek,- s ha kell önképezzétek magatokat- , hogy a bársonyszéket nem a körülrajongás és a folytonos faggyazás céljára találták fel, hanem azért, hogy onnan tisztességes magyar ízű, s céljainknak megfelelő irányítás sugározzon minden felé. Mi már megettük kenyerünk javarészét, nem csinálhatunk új rendszert, de Ti, nemcsak hogy csinálhattok, hanem egyenesen rajtatok áll, vagy bukik a nemzet. Mindenesetre erre alapos felkészültség, jó megszervezés és biztos irányítás kell. A múlton nem kell rágódnunk, de le kell vonnunk belőle minen apró tanulságot és hasznosítanunk kell azt. A jelennek is vannak tanulságai, azokat sem árt megőrizni. A jövő álomkép, melyet nap-nap után festegetünk és szebbnél szebb színeket adunk neki. Az életegyensúly a legfontosabb azonban, mert nehéz megtartani. Tehát: azért nehéz, mert fontos. Aki megbillen, nehezen, vagy egyáltalában nem kapja vissza az egyensúlyt. Vigyázni kell mindenek előtt a becsületre. Ez, az a kincs, amelyet csak egyszer veszíthet el az ember.”
Manapság, amikor az általános iskolákban szinte mindenki számára ingyenes az étkezés, a reformételek (valóban nem ízletesek) fogyasztásakor jusson az eszünkbe, hogy sokkal nehezebb körülmények között is felnőttek a gyermekek.
„Már negyedikes voltam, mikor felpeckelt kosár alá eleséget tettünk Imrével. A verebek odamentek, zsupsz, megfogtuk. Valahogy kiszedtük, kitekertük a nyakukat, megkopasztottuk, ahogyan láttuk Anyukától, kibeleztük, hagymával, szalonna darabkával tokányt készítettünk. Jó kedvvel csináltuk, mert Anyuka is besegített.”
A román fennhatóság alatt működő iskolák elvégzése nehéz feladat elé állította őket (is), a tanulás mellett kisebb gyermekek oktatásából tudtak valamennyi pénzt szerezni. Az elemi iskolában, majd a székelyudvarhelyi St. O. Josif líceumban a latin és a francia nyelv volt kötelező, majd a líceumban a németet is fel kellett venni, de a visszaemlékezések írója az olaszt is elkezdte tanulni, önszorgalomból. Ez pedig mindnyájuknak öt nyelv ismeretét tette szükségessé (az olaszt nem számítva).
Az érettségi tájékán felhalmozódtak a tanulni valók, az időbeosztásról a szerző így ír:
„194.. januárjában K……..n voltam, s készültem az alapvizsgámra. Napi 10-12 órát tanultam. Úgy bírtam, hogy minden reggel tornacipőben és tornanadrágban kimentem az udvarra, ahol jó nagy hó volt és tornásztam 10-15 percet, majd bedörzsöltem magam hóval, bementem megmosakodtam, felöltöztem, megreggeliztem, és nekiláttam a tanulásnak ebédig, ebéd, és utána ½ – 1órát pihentem. Volt a kert felől egy kis szoba abban tanultam. A család tiszteletben tartott, nem zavart. A sikeres alapvizsgát nekik is köszönhetem. Dicséretes volt.”
Az alábbiakban ismerkedjünk meg néhány érettségi tárgy követelményeivel (a biológia és kémia tételekről a levélben nem esett szó):
„Új dirink van, aki igen katonás, rendes alak. Franciára tanít. Az érettségire 95 számtan és mértan tételt kaptunk, 82 fizika, 66 történelem, 90 vers, 70 regény, hogy csak pár tárgyat említsek. És még legyen jó idő!!! Ma, azaz pénteken írtuk az első dolgozatot németből.”
A (egyetemi) oktatói fizetésről (hogy a piszkos anyagiakról is essék szó) tájékozódhatunk az alábbiakban:
„E napon,194.. május 1.-én töltöttem be egy évet, hogy díjtalan gyakornok lettem. A jan. 28.-én tartott rendes kari ülésen megbizott tanársegédi minőségben 194.. feb. 1-től- aug 31.-ig megválasztottak, de csak díjas gyakornoki fizetést kaptam 110 P-t. Szept. 30.-án kelt leírattal a kar tudósított, hogy egy teljes évre meghosszabította – immár a tanársegédi – megbizatásomat.”
Kíváncsi lennék, hogy a mai magyar oktatásügyben dolgozó 140 ezer ember (kiváltképp a 25 ezer sztrájkoló), valamint a továbbtanulásra jelentkezett 112 ezer fiatal vállalná-e egy sima érettségihez a latin mellett minimum 2 idegennyelv ismeretét, valamint 6 tantárgyból a tantárgyankénti minimális 70 tétel megtanulását.
A nehézségek ellenére mind a hat gyermek egyetemet végzett, ketten egyetemi oktatók lettek, egy francia-magyar-, egy matematika-fizika szakos középiskolai tanár lett. Egy fiú a világháborúban odaveszett, a legkisebb gyermekről nem szól a leírás (róla nem tudni hol él).
PISA felmérés
Egy ország oktatási rendszerének színvonalát hivatott felmérni és jelezni az un. PISA jelentés.
Az alábbiakban az egyik ilyen utolsó – 2015. szeptemberében közzétett – jelentésből idézek.
„A tesztek során azt mérték, hogy a 15 évnél idősebb tanulók számítógépes ismeretei mennyiben függnek össze a szövegértési és a természettudományos alapkészségekkel. Emellett felmérték a diákok úgynevezett digitális szövegértési képességeit. A magyar gyermekek a vizsgált 34 OECD országból a 31. helyen végeztek.
Nem váltja ki a tanárt a számítógép, azaz kiderült, hogy nem lettek jobbak azoknak a tanulóknak a matematikai és természettudományos készségei és szövegértése sem, akiket infokommunikációs eszközökkel tanítottak. Sőt a matematikai teljesítmények egyenesen romlottak azokban az iskolákban, ahol az egy tanulóra jutó számítógépek száma magasabb volt.
Ahogy egyre intenzívebbé válik a számítógép használat, úgy romlik a diákok matematikai és szövegértési teljesítménye. A magyarázat valószínűleg az, hogy sok iskolában a tanárok a munkájuk túl nagy részét bízzák a gépekre, de egy felkészült pedagógust nem lehet programokkal helyettesíteni.
Magyarországon évek óta folyamatosan romlik a diákok teljesítménye a szövegértési teszteken, a 2014-es felmérések alapján a diákok 20 %-a tekinthető funkcionális analfabétának.”
(A PISA felmérés idézetének vége.)
Egyre ismertebb az olyan – egyébként értelmiségi – típus, aki ha nagyon muszáj kézzel írni, nyomtatott betűket kapar a papírra, mondván, hogy a folyóírása néha számára is olvashatatlan. Már az sem páratlan eset, ha egy értelmiségi fejben nem tudván számolni, bevallja, hogy papíron sem megy az osztás, szorzás, mert a számítógéphez van szokva.
A 34 országból a 31. hely tragikusnak is mondható. Hol keresendő a probléma forrása? A mindenkori kormányban? A mostani tiltakozásnak nevezett sztrájk színezete ugyanis inkább politikai jellegű, mint szakmai. Még egyetlen kormány sem utasította a tanítókat, tanárokat, hogy ne a legjobb tudásuk szerint oktassanak. A sokat-, és joggal támadt torzszülött KLIK-re sem fogható, hogy gátolta volna a tudás átadását. A diákok sem vádolhatók, akik velük született kíváncsisággal és nyitottsággal érkeznek az oktatási intézményekbe, ahol a lelkesedésük valamilyen okból alábbhagy, rosszabb esetben megszűnik. Ez nem vezethető vissza a kréta hiányára.
Félő, hogy az okok java része a tanárokban keresendő, akik viszont a munkahelyi feltételek hiányos voltára hivatkoznak. Néhol 12, máshol 25, de akad olyan eset is, amikor 50 feltétel megváltoztatása esetén vélik biztosítottnak a körülményeket a színvonalas oktatás megvalósítására. Már a feltételek számának nagy szórása, valamint az a tény, hogy vannak olyan „választott?” képviselők, akik tárgyalni sem óhajtanak a kormánnyal, valamint a többi oktatási érdekképviseleti szervezettel sem, elárulja, hogy „mire megy ki a játék”. Az ilyen hozzáállás egy óvodásnál is elítélendő.
Nehéz tehát eligazodni az oktatásügyben dolgozók elégedetlenségének okain, de úgy tűnik, nem tévedünk sokat, ha a leterheltségük körül kutakodunk.
Szellemileg kilúgozva, anyagilag kihasználva?
Most, hogy folyamatban van a 100 százalékos (életpályamodellnek becézett) béremelés, a tanügy képviselői sem tartják gusztusosnak, hogy problémaként csupán az anyagiakkal jöjjenek elő.
A leterheltséggel viszont vannak gondok. Az elvárás a heti 26 megtartott óra, a tanárok viszont 22 órában kívánják maximalizálni a munkaidőt. Indokként az órákra történő felkészülési idő szükségességét említik meg, amit további heti 18-20 órában jelölnek meg. Megítélésem szerint ezt az időt három csoportra kellene (lehetne) osztani. Az adminisztrációra, a dolgozatjavításokra és felkészülésre (önképzésre), de nem tisztem a tanügyiek időbeosztásának magyarázata.
Hasonlítsuk a tanárok helyzetét, a szintén rivaldafénybe került orvosokéval. Az ő havi munkaidejük 184 óra, azaz heti 46. Ebből a munkaidőben az adminisztrációt szintén el kell végezni, de dolgozatokat nem kell javítaniuk, továbbképzésre munkaidő alatt nem gondolhatnak, hacsak nem úgy, hogy a tapasztaltabb kollégáiktól lessenek el munka közben fogásokat. Emellett ők is tartanak előadásokat (főképp egyetemeken, klinikákon, igaz azt már munkaidőn kívül, külön honoráriumért). Ez tehát az első különbség a két szakma képviselői között. Aztán jön az ügyelet kérdése (tényleges és telefonos), amely általában éjszakákra esik, s ehhez hasonló párhuzam nem vonható le a tanügyben. Az egészségügyben dolgozók heti munkaidő leterheltsége körülbelül megegyezik a tanügyi dolgozókkal, struktúrájában viszont lényegesen eltér attól. Igen, mondhatnánk, de az orvosok lényegesen többet keresnek.
Nézzünk ennek is utána.
Egy „átlagos” orvos évi szabadsága 45 nap, azaz 9 hét. 43 hetet, tehát 43 x 48 órát dolgozik le (minimum) egy évben. A tapasztalatok alapján az egészségügyiek a szabadságuknak csak egy részét tudják kivenni.
Az oktatásügyben eleve 72 nap tanulmányi szabadság van, azaz ennyi ideig nem foglalkoznak a diákokkal a tanárok (ellentétben az orvos beteg kapcsolattal). Igaz a tanulmányi szünetben a tanároknak is van kötelező teendőjük, de ennek ellenére is lényegesen magasabb a szabadságuk, mint az egészségügyieknek.
Lényegében az órabér egy 35 éves orvosnál, illetve tanárnál is 1100-1200 forint körül van.
Az egészség-, és az oktatásügyben dolgozók bére közötti alapvető különbséget a hétvégék, a túlórák, valamint az ügyeletek különdíjai teszik ki.
Fontos viszont megemlíteni, hogy az orvosi egyetemekre való bejutás szintje összehasonlíthatatlanul magasabb, mint a bölcsészeké, a képzési idejük is jóval hosszabb. Ilyen megvilágításban az oktatásügyben dolgozók bérezése nem lebecsülendő.
Nem véletlen tehát, hogy a médián keresztül Cser Ágnes azt üzente Galló Istvánnénak, hogy ő tudna mit kezdeni 260 milliárddal az egészségügyben, amit az oktatásügy mostanában kap. Ő már csak tudja!!!
Az anyagiakról még csak annyit, hogy a 2009 tavaszától tizenvalahányadiknak megválasztott „országmentő” miniszterelnök áldásos tevékenysége által 25,2 %-al csökkent a pedagógusok bére (is). Az iskolák fenntartását nagy részben biztosító önkormányzatokat 1240 milliárd forint adósságba sodorta, (vég)veszélybe került a teljes oktatási rendszer. Akkor elfelejtettek tiltakozni a tanügyi dolgozók (vagy csak a szemük világát féltették, s tartottak a kardlapozástól?). A mostani „demonstráció” túlzottnak tűnik, főleg annak a tükrében, hogy maga a pedagógus társadalom el sem tudja dönteni, mit akar.
Ha pedig hozzátesszük, hogy lassan minden általános iskolás ingyen kap étkezést, illetve tankönyveket, akkor még kevésbé indokolható bármiféle tüntetés.
A heti 22-, vagy 26 kötelezően megtartandó óraszám körüli alkudozáshoz tehető hozzá, hogy nincs még egy olyan szakma, ahol annyi szabadság járna, mint a tanügyben. Olyan szakmák sincsenek, ahol a munkaidőbe beleszámítana a munkára történő felkészülés, illetve az önkéntes továbbképzés ideje. A felsőfokú képzéseknél a bölcsésztudományi intézményekbe lehet a legalacsonyabb pontszámokkal bekerülni. A 280-350 pontszámok között felvett, s a közülük diplomát is szerzett tanítók, tanárok felkészültsége és képessége, valamint a PISA felmérések elkeserítő eredményei között szoros összefüggés vélelmezhető.
Az pedig egyszerűen undorító, hogy a sztrájkszervezők között olyanok is vannak, akik annak idején azt az oktatási stratégiát dolgozták ki vagyonokért, amely ellen most élharcosokká vedlettek. Az ilyenek az értelmiség söpredékei, erkölcsi fekélyek, és a hozzájuk csatlakozók önmagukat minősítik.
Az oktatásunk egyre szomorúbb helyzete elsősorban nem az anyagiakon múlik. Úgy az oktatásirányításban, mint a tényleges oktatásban egyre több az arra alkalmatlan ember. Ők lesznek az hangadók, az irányítók. Számukra igenis az anyagiak a legfontosabbak, na meg a hatalom gyakorlása. Az oktatásügy számára hitelt csak akkor szerezhetnek a résztvevők, ha törekszenek az öntisztulásra.
A jelenlegi helyzet ellen nincs ki tiltakozzon, sztrájkoljon. Sem az érintett diákok, sem a szülők. A mindenkori hatalom is tehetetlen, hiszen oda is beágyazódtak ezek a „percemberek”. Ellenük és értünk a józan és felelősségteljes pedagógus társadalom tehetne valamit. A kezükben van az utódaink jövője, de az ő egzisztenciájuk és társadalmi megítélésük is.
A Tanár
Egy erdélyi példával kezdtem, egy magyarországival zárom soraimat.
Egy matematika-fizika tanár a „lyukas” óráin gyakran lement egy tornaórára a diákjaival focizni, vagy kosarazni. Tartott olyan osztályfőnöki órát, amikor az ügyesebb-, zenélni tudó diákjaival kamarazenéltek a társaiknak, ezek az órák a kora délutánba is belenyúltak. Egy osztálykiránduláson a jáki templom orgonáján Bachot játszott a diákjainak.
Egy földrajz tanár szabad idejében nem azt derítette ki, hogy kik voltak a Langerhans-szigetek őslakói (bocs-, ez próba volt), hanem a gaucsók életéről tartott előadást.
A művészettörténet órákról a diákok „lobogó”-, vörös fülekkel és csillogó szemekkel jöttek ki, örökre megjegyezve például azt, hogy milyen az umbriai barna.
Egy énektanár operát írt „Asoka” címmel, és a diákjai egymással harcoltak az énekkarba való bekerülésért.
Folytathatnám.
Bár ez utóbbi tárgyakat (művészettörténet, ének) a mai korszerű oktatási rendszer már lehet, hogy meg sem tűrne, s a tanulóknak sem hiányozna az, amiről nem tudnak semmit.
Persze sok minden függ a kitűzött céloktól is. Mert ha az USA, vagy Brüsszel szintjét kívánjuk elérni, akkor jó úton haladunk.
V.Zs.